Manapság a zenehallgatás átvette az olvasás, a dúdolgatás, a beszélgetés, vagyis valójában szinte minden emberi pótcselekvés helyét. Ha utazunk, ha várakozunk, elalvás előtt, reggeli alatt, munka közben. Szinte már észre sem vesszük, ha van, viszont azonnal föltűnik, ha nincs. Mint a szeretet. És ha egy csupáncsak kellemes tényezőt össze tudunk hasonlítani az emberi érzelmek legnemesebbikével, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogyan is jutott idáig a zene és mi vár még ránk a jövőben.

Még ha figyelemreméltónak is tűnik az utóbbi években történt felgyorsulás (a bakelittől egészen a digitális technológiáig), a többi szerkezet fejlődése mellett ez a normális tendenciát mutatja. Viszont akár gyorsan vagy gyorsabban fejlődik a technika, hamarosan biztos megjelennek a zenélő könyvespolcok, ágyak, íróasztalok, és lehet, hogy nemsokára maguk a könyvek is dalra fakadnak.

De vajon miért kötődünk ennyire a zenéhez? Mi olyat nyújt nekünk, ami ellenállhatatlanná teszi? Talán az, hogy zenénket hallgatva saját gondolatainkba mélyedhetünk, a kialakított saját világunkba zárkózhatunk, ahol nem ér el minket a mindennapok feketesége? Valószínű. Nem véletlenül látni egyre több fülhallgatós embert az utcákon, a buszon, metrón. Ha fáradtak, elmerülnek kedvenc dallamaikban, hiszen könyvet olvasva csak elbóbiskolnának, meg az egyébként is hosszú, nehéz eltenni, ha le kell szállni… Ha vidámak, vagy szomorúak, társ hiányában - akiknek elmondhatnák érzéseiket - a kedvenc zenekarukkal osztják meg bánatukat vagy örömüket.

De a zene nemcsak kis gépezeteken keresztül áramlik be az életünkbe. Megjelenik minden téren: ahogy öltözködünk, ahogy viselkedünk, beszélünk. Sokszor első látásra el tudjuk dönteni, ki milyen zenét szeret, abból következik, mik a szokásai, hogyan töltheti a szabadidejét, mire gondolhat. A zenei ízlésünk határozna meg ezáltal minket? Ha nem így lenne, akkor egy új ismerőstől nem azonnal a kedvenc együtteseit kérdeznénk, az ismerőskereső honlapokon a ’Magamról’ címszó alatt nem az imádott zenekaraink szerepelnének. Ahogy egy MTV reklámban hallhattuk: „Music makes connections”, azaz a zene kapcsolatot teremt.

Valóban eddig fajult volna az emberi kommunikáció, a társas életmód (itt, ahogy végig is az egyéni és nem a közösségi zenehallgatásról beszélek, ami valóban képes a kapcsolatteremtésre, a kikapcsolódásra)? Még ha meg is találtuk a zenei ízlésünkbe illő baráti kört, velük is a közös tevékenység a cd-k cserélgetése és az új számok meghallgatása lesz, ami azért nem állít a kultúrának szobrot.

Szomorú a tény, hogy valóban magányosságunk enyhítésére hallgatunk zenét, hogy az ott megteremtett atmoszférában nyugodtan megtaláljuk helyünket.

És ezzel kapcsolatban merül fel bennem a következő kérdés: ha így merünk hagyatkozni kedvenc számainkra, beleérezzük magunkat a dalszöveg közvetítette helyzetbe, gondolatokba, nem válik-e ez által egyszerűvé az emberek manipulálása? Nem először vetődött fel ez a gondolat, hiszen vegyük csak példának a mozgalmi vagy vallási dalokat. Egy jól megírt dallam, pár sokatmondó, de mégis fülbemászó sor, és kész is a manipulált emberünk! És manapság, a zeneszámok hatalmas óceánjában kinek tűnne föl pár rosszra buzdító dalocska? Ha pedig egyszer már befészkelte az agyunkba magát a helytelenre ösztönző sor, akkor azt csak nagyon nehezen lehet kiűzni onnan.