eírhatatlan látvány tárult elém, mikor megérkeztem e gyászos, nemrég még vidám és sugárzóan boldog helyre. Ez a mértékű pusztítás, melynek szemtanúja lehettem, még a Mount St. Helens 1980-as katasztrófájához képest is apokaliptikus víziókat juttat az eszembe. Az ellenség ellen lehetetlen védekezni.

Mindenfelé fűcsomók, földkupacok, hosszasan húzódó felszín alatti alagutak kidomborodó jelei. Még nem sikerült rábukkannom a lelkiismeretes honvédre, aki a szakadó esővel és életveszéllyel mit nem törődve harcolt a betolakodó ellen, de a sokkos állapotban lévő szemtanúkat szóra tudtam bírni. Elmondásuk szerint nemcsak az eddigi kínkeserve munkájuk, hanem egész életük is romba dőlt. Csak halvány sejtésük van a kegyetlen garáz­dálkodó kilétével kapcsolatban, de ez sajnos mit sem segít a rendőrség és a nemzetvédelem munkájában. Nem tudtam meg további tényeket, mivel a hirtelen feltörő lelki fájdalom könnyeit már nem lehetett elfojtani.

Valószínű, hogy ez az eset csak figyel­meztetés volt. Veszélyben vannak a környező kertek, sőt talán az egész lakókörnyezet is. A huligán föld alatti alagútrendszere kiszámíthatatlan veszé­lye­ket rejthet, ezért nem is próbálkoztak még különleges felderítők bevetésével, hiszen elétek is foroghatnak kockán.

Az állam tehetetlennek bizonyul az üggyel kapcso­latban. Harmadfokú készültséget rendeltek el, viszont megnyugtatásul kö­zölték, hogy evakuálásra még nem kell számítani.

Vajon tényleg elegendő az üres csitítgatás? Sikerül-e hazai berkeken belül tartani e vészes esetet? Veszélyben forog-e az ország lakossága vagy sikerül megtalálni az ismeretlen sorozatgarázdálkodót?

Mindezekre a kérdésekre még senki nem tud választ adni. Remélem, hogy meg­fon­tolásukra nem is lesz szükség.